Első fejezet: Vészhelyzeti ügyintézkedések

  Út közben próbáltam felvetni különböző ötleteket, hogy ha nem a Bádtálok voltak a Les kirablói, akkor pontosan mi is történhetett a Lessel. Hiszen tulajdonképpen nem a miénk volt, és nem is sajátíthattuk volna ki. Fogalmam sincs, hogy a törvények szerint egyáltalán kié lehetett az elhagyatott, már-már bomladozó vadászles. Így akár az is történhetett volna, hogy egy vadász arra gondolt, hogy az nem gyerekbunker, és szépen kicuccolt nekünk. Vagy valami hivatalnokok voltak? Léteznek még hivatalnokok? Fogalmam sincs... Mindenesetre eddig úgy tűnt, hogy rajtunk kívül senkinek nem kellett az a vadászles, és nekünk meg nagy szükségünk volt rá. Minimum egy tárgyalást kellett volna tartani, mielőtt csak úgy kirámolják a hivatalnokok!

- Mi lenne, ha szólnánk a Rajnak? - vetettem fel az ötletet.

  A Raj volt a helyi ifjúsági szervezet, ami már réges-régóta generációról generációra változott a környéken. Öt éves kortól lehettél tagja a Rajnak, és elméletileg tizennyolc éves korig is része lehettél, de a nagyok már nem igazán foglalkoztak ilyesmivel. A jelenlegi rajelnök Hegyi Réka, egy hatodikos lány, és az alelnök pedig Boros Soma, aki szintén hatodikos. Boros Somát elméletileg le fogják váltani, de mindenképpen fiút akarnak a helyébe, mert ha nem, a srácok szerint nőstényuralom lenne. Szerintem ez nevetséges felfogás, de mindegy. Bolondok!

- A Rajnak? Te megvesztél? Jelenleg a Rajból való kirúgás szélén állunk, mert már így is elegük van belőlünk - hüledezett Pepe.

 Igaza volt, a Raj nem nagyon kedvelte a mi kis társaságunkat, mert elég sok bonyodalmat okoztunk nekik, a folytonos csatáinkkal, és az állandó bajainkkal. Lassan valóban ott tartottunk, hogy a szavazati jogainkat, meg a döntésekbe való beleszólás jogát is elvegyék tőlünk. Bár már így sem volt túl jó hírünk, és a tekintélyünk már-már nagyjából a béka segge alatt se volt. (Ezt a béka segge alatt lévő dolgot mindig Kata szokta mondani, kezdem tőle már átvenni.)

- Úgy van, hülye Bádtál-párti az egész banda! - kiáltott fel Kata.
- Nem csoda, mivel Hegyi Réka a kis Hegyóka nővére... - forgatta a szemét Pepe.

 Hegyó, azaz Hegyi Ádám is Bádtál tag volt, még hozzá az egyik legegoistább, legönteltebb, legbunkóbb egyed. Nem mintha a többi Bádtál nem az lett volna, de ő különösen az volt. Az ő nővére volt a hatodikos rajelnök, ezért nem volt meglepő, hogyha sikerült is összehívni a Rajt, hogy bíráskodjanak a Róka-Bádtál harcoknál, mindig a Bádtálokat részesítették előnyben. Mindig az ő pártjukat fogták, még akkor is, ha az ő védelmi beszédük egyszerűen pocsék volt, és össze-vissza mondogattak mindenféle égből kapott zagyvaságokat.

- Igen, úgy elég könnyű bevágódni a Rajnál. Meg amúgy is, ők mégis miben tudnának segíteni? - kérdezte Kami érdeklődve.
- Hát, nem tudom... Gondoltam hátha ők tudnak valamit. Általában jól értesültek, mert mindenhol vannak tagok, akik figyelik a terepet.

 A többiek erre egyetértően bólogattak, mivel a Raj valóban meglepően tájékozott volt az aktuális fejleményekről. Ha bármi történt, ami persze őket is érintette valamilyen szinten, arról ők mindig az elsők között értesültek. Legyen itt szó a játszótér felújításáról, egy új lakosról, aki még nem elég koros a Raj tagsághoz, és elég idős, tehát éppen ideális. Vagy éppen arról, hogy a Vörös Rókák már megint miben settenkedtek, és mi a tervük. Nem akartunk sosem ártani a Raj tagoknak, sem az elnökségnek, sőt, régebben én még aktív és meghatározó része voltam az elnökségnek, mikor még nyolc évesen én képviseltem a saját korosztályom, ami azért lássuk be, elég nagy szó. A Raj egy eléggé jól megszervezett, szerintem tök felnőttes gyülekezet, kár, hogy most az elnök az a buta Hegyi Réka, aki csomó hülye döntést hozott. Például a múltkor bevezette, hogy a sziklás dombnál lévő kis barlangba kizárólag csak azok tehetik be a lábukat, akik már elmúltak tizenegy és fél évesek. Fogalmam sincs, mégis mi a csudát csinálhatnak ott, ami ne tartozna ránk is. Persze, mi vagyunk a "kicsik", a mi dolgunk szépen tartani a szánkat, és csöndben engedelmeskedni nekik. Amúgy meg rohadtul nem fair, hogy közben Tomi simán felmehet a sziklás barlangba, pedig ő még nincsen tizenegy és fél éves, csak az ő kis nővérkéje az elnök, és ezért mindent szabad neki. Meg néha Bádtál tagokat is visz fel magával. Felháborító! Korrupt az egész Raj!

 A suli egyáltalán nem volt messze a parktól, néhány perc alatt ott is voltunk. Elindultunk a tornacsarnok irányába. Menet közben folyamatosan beszélgettünk, hiszen bőven volt miről. Kata előre kezdett el terveket szövögetni, felkészülve arra, hogy beteljesül az igaza, és valóban a Bádtálok lopták el a cuccainkat. Kata tele volt ötletekkel, látszott rajta, hogy rettentő jól esne neki egy kis bosszúállás. Festékbombás lufik, vécépapír gurigák, paradicsomok, és ehhez hasonló dolgok kaptak jelentős szerepet az ő kis terveiben.

 A tornacsarnok az iskolának az épületén kívül volt. Régebben délutánonként jártam ide gyógytornára, rettentően utáltam, de muszáj volt a gerincferdülésem miatt, meg a lúdtalpam miatt is, mivel otthon nem szedegettem fel legódarabokat a földről a lábammal. De komolyan, ki akarna csinálni ilyen hülyeséget? Utálom, hogy az ilyen hülye gyerekorvosok azt hiszik, hogy én még legózok meg hasonlók. Kilenc éves vagyok, nem öt, hahó! Szerencsére most már nem kell járnom a gyógytornára, de később lehet, hogy még kelleni fog.

 Besétáltunk a csarnokba, ami elég tágas volt, hatalmas ablakokkal, amiket nem egyszer törtek már be. Mivel elég terebélyes egy hely volt, ezért jó pár edzést tartottak ott egyszerre, hatalmas függönyökkel elválasztva a pályákat. Tomit rögtön megtaláltuk, mivel ő nem sportolt semmit, csak az öccsére várt a padon üldögélve, a mobiltelefonja felé görnyedve. Nem is vette észre, hogy mi is ott voltunk tőle úgy öt-hat méterre, a telefonja teljesen lekötötte.

  A lányokkal összenéztünk, és halk sugdolózásba kezdtünk. Kamin láttam, hogy zavarban volt, halvány pír volt az arcán. Miután páran felbátorodtunk, a többiek is jöttek utánunk, és elindultunk Tomi felé. Kami próbált elbújni a magas növésű Kata mögé. Én köszöntem Tominak, először, majd a többiek is hümmögtek valamit.

- Nocsak, itt egy kész hadsereg van. Miért jöttetek ide? - méregetett minket gúnyosan Tomi, miután felpillantott telefonjából.
- Fontos ügyben vagyunk itt - kezdtem el mondani a fontoskodós stílusomban. - Nem gyanakszunk senkire, nem sejtünk semmit, és végképp nem szeretnénk téged, és a többi Bádtált megvádolni. Csupán csak rákérdezünk, minden hátsó szándék nélkül - mondtam lassan, a lehető legtárgyilagosabban.
- Bökjed már ki, nem kell itt tudálékoskodni - forgatta a szemét Tomi.
 Nem igaz, hogy minden Bádtál ilyen türelmetlen és értetlen!
- Volt bármi közötök is ahhoz, hogy tegnap kirabolták a Lesünket? - tértem rá a lényegre, mivel már kezdtem mérges lenni Tomi sürgetése miatt. Nem akartam kevergetni tovább a forró kását, és túl akartam jutni rajta. Csak tudnám, mit eszik Kami ezen a bunkón!

  Tomi látszólag meglepődött. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert ők tették, és nem gondolta volna, hogy mi megkérdezzük ezt tőlük, mintha megbíznánk benne; vagy tényleg nem is hallott még a dologról. Inkább az előbbit hittem, mert nagyon idegesített Tomi stílusa, szívesen a Bádtálok listájára írtam volna fel ezt a szörnyű tettet. Mit ne mondjak, jó hosszú lista volt már addigra! A jó pár gaztett mellett azért ez az eset mégis csak jobban ütött volna.

- Mégis mi a frász okunk lett volna kirabolni a ti béna Leseteket? Jézusom! Csak pár hülye füzet van ott, a ti hülyeségeitekkel. Nekünk ilyenekre nincs időnk, és nincs is szükségünk rá, még csak a szívatás kedvéért sem - mondta Tomi röhögve.
- Lányok, menjünk, ennek nincs semmi értelme... - nyöszörögte hátul Kami.
 Kata nem foglalkozott a vörös fejű Kamival, mert nagyon felbőszítette őt az, amit Tomi mondott.
- Mi az, hogy a mi kis hülyeségünk?! Hogy merészelsz ilyeneket mondani, te utolsó kis mocsok! - csattant fel a lány, mire Eszti és Pepe elkezdték nyugtatgatni őt, és visszafogni, nehogy neki essen a padon üldögélő Tominak.
- Nyugi, te kis amazon - kuncogott Tomi idétlenül.

  Próbáltam higgadtan átgondolni a dolgokat. A Bádtáloknak valóban ne lett volna okuk kirabolni minket? Nem lenne elég az szimplán, hogy utálnak minket, és egyfolytában ki akarnak tolni velünk, ahogy mi is velük?

- Tomi, kérlek mondd meg nekünk őszintén. Tényleg nem ti voltatok? - néztem mélyen a fiú szemébe.
  Farkasszemet néztünk, Tomi állta a tekintetem.
- Nem-mi-vol-tunk! - tagolta el a fiú lassan, a szemembe nézve, kicsit úgy, mintha én egy értelmi fogyatékos lennék. Rohadjon meg a lekezelő stílusával! Ilyen alpári kretént mégis hogy a csudába csíphet Kami?
- Rendben. Ha kiderül, hogy most hazudtál, akkor ne számíts semmi jóra - mondtam szúrós szemmel, majd a lányok felé fordultam. - Ügy elintézve! - csaptam össze a tenyerem, és elégedetten bólintottam magamnak.

- Indulhatunk akkor? - kérdezte Eszti.
- Igen, menjünk. Folytatnunk kell a vészhelyzeti ügyintézéseket - mondtam, és elindultunk a kijárat felé.
- Miket kell folytatnunk? - kérdezte Kata értetlenül grimaszolva.
- Vészhelyzeti ügyintézéseket! - vágtam rá, mintha ez olyan nyilvánvaló dolog lenne.
- Azok meg mégis mik? - kérdezősködött Kata.

- Hát a... - kezdtem el mondani, de elakadtam. Nem nagyon volt konkrét tervem igazából, csak jól hangzott azt mondani, hogy "vészhelyzeti ügyintézések". Az ajkamba haraptam eltöprengve, majd bevillant egy ötlet. - Hát, a következő vészhelyzeti ügyintézkedésünk felderíteni a tetthelyszínt, ezelőtt pedig az volt, hogy megkérdezzük az első számú ellenségünk véleményét. Ez így kicsit nevetségesen hangozhat, de szükségszerű volt, nem vádaskodhatunk alaptalanul. - dőlt belőlem a szó, még improvizálva is. - Tehát, a következő lépés az, hogy meg kell vizsgálnunk a Lest, hátha hagytak ott olyan nyomot, ami segít elvezetni a tolvajhoz!

 - Remek ötlet! - bólintott egyetértően Pepe. - De előtte be tudnánk ugrani a kisboltba? Vehetnénk valami útravalót.
- Tőlem - vontam meg a vállam.
- Na, kinél mennyi van? - tekintett körbe Pepe.

  Mindenki a zsebében kezdett el kotorászni, de természetesen, mint mindig, a fél társaságnál semmi pénz nem volt. Sokan még teljesen ki is fordították a sebüket, hátha kipottyan belőlük valami csoda folytán egy kis apró, de hiába. Összesen százhuszonöt forintunk volt, és abból csak egyiküknek jutott volna maximum egy csokoládé.

 Egyébként is, sokunk spórolt, én például igyekeztem mindig eltenni az aprópénzt, hogy majd később vehessek belőle egy felvállalható telefont. Szinte már mindenkinek volt legalább minimum egy érintőképernyős telefonja az osztályból, sőt, az osztály egy jelentős részének még tablete is volt, meg laptopja! Én meg még mindig azzal a béna Nokiával nyomultam, ami ezer éves volt, még az apukám használta azt régen. Anya csak azt hajtogatta, ha felhoztam a mobil témát, hogy az ő idejében még semmilyen mobiljuk sem volt a gyerekeknek, sőt, tíz évvel ezelőtt sem, és hogy mennyire rossz irányba változik a világ. De én nem a világ borzadalmairól akartam vele beszélni, csak új telefont szerettem volna! Meg amúgy is, tehetek én róla, hogy az első mobilját ő huszonéves korában kapta? Ja, és hogy pont őt idézzem: "az egy más világ volt". Szóval tulajdonképpen saját maga ellen beszél!

  Elindultunk ugyan, de elkezdtünk vitatkozni arról, hogy mi legyen az összedobott százhuszonöt forinttal, ami azért lassította a tempót. A pénz tulajdonosai inkább meg akarták volna tartani, a többiek viszont éhesek voltak látszólag, vagy jobban mondva inkább csak cukrot akartak enni. Kivétel nélkül mindnyájan édesszájúak voltunk.

 Lassan haladtunk, és ahogy a boltok felé közeledtünk, a vita a pénzről egyre hevesebb lett, és mivel az már nyüzsgősebb terület volt, ezért persze az utcán mindenki minket bámult. Biztos arra gondoltak, hogy "jaj, ezek a mai gyerekek", meg hasonlók. Szinte már várom, hogy én is ilyeneket mondhassak, mikor nagyobb leszek. Mindig ez van, a kisebbeket lenézik a nagyobbak. A tizenkét évesek lenéznek minket, a tizenhat évesek a tizenkét éveseket, a huszonévesek a kamaszokat, és ez így megy tovább, egészen az öregekig.

- Egyébként tudjátok mit utálok még a Bádtálokban? - kezdte Kata.
- Na mit? - kérdezte Eszti.
- Azt, hogy nekik még a nevük is szar! Gondoljatok bele, ők csak összerakták a nevük kezdőbetűjét. Olyat mindenki tud csinálni! - válaszolt Kata.
- Igaz, végül is mit csinálnak akkor, ha jön egy új tag, vagy valaki elhagyja a csapatot? Tegyük fel Ádám elhagyná a csapatot, és akkor B-dtálok lennének? - röhögött Eszti.

 Végül nem vettünk semmit, hanem siettünk tovább a Leshez. Hosszú út állt még előttünk, nem vesztegethettük az időnket. Hiszen azért nem mindenkit engedtek ki lófrálni későig. Engem sem engedtek volna ki szerintem, de a szüleim most el voltak foglalva egy csomó dologgal, például a házuk felújításával. Hiszen a mi telkünk egyfajta családi örökség, a ház már vagy ezer éves, szóval ráfér egy kis modernizálás. Régebben befolyt a padláson valahogy a víz, de aztán a munkások megcsinálták valahogy.

  Haladtunk rendesen, mivel hajtottam a csapatot, akár egy pásztor a nyáját. Eszti meg akart állni az állatkereskedésnél megnézni a kisállatokat, de mondtam, hogy nem, és Kata segítségével elrángattam őt. Kata ereje egyébként sokszor hasznos volt az ehhez hasonló eseteknél. Ő két évig aikidózott! Szerintem a legtöbb Bádtál srácot leverte volna bunyóban, viccen kívül mondom!

 A parkon átvágva loholtunk. Szép idő volt szerencsére. Az időjárás miatt sok ember volt a parkban, és jó pár Raj tagot is láttam. Persze, csak játszottak, ha kémleltek volna valaki után, vagy valami után, akkor azért nem vettem volna észre őket. Annál ők sokkal ügyesebbek, és jól tudnak elrejtőzni. A fagylaltárusnál mindenki kétszer átgondolta, hogy mi legyen a pénzzel, de persze mindnyájan tudtuk, hogy egy embernek se jutna rendesen fagyi, így haladtunk tovább. Átvágtunk a park közepén lévő mezőn, ahol sokan játszottak a kutyáikkal, például ott volt Tamara, az egyik osztálytársnőnk, aki elvileg sportszerűen kutyás frizbizik. Igen, van ilyen sport, hogy kutyás fizbi! Én oda akartam köszönni neki, és picit beszélgetni, de a többi róka nem igazán kedvelte Tamarát, így lehurrogták az ötletemet. Miután kiértünk a parkból, az utak melletti járdán közlekedtünk, közeledvén a mi kis dombunkhoz, amit nagy részt erdő borított. Egy kis séta után a dombhoz érkeztünk, bementünk az erdőbe, és a kettes számú ösvényen a Les felé vettük az irányt eltökélve. Az erdei ösvényt én mindig is szerettem. A zöld túrajelzések miatt, amik a fákra voltak festve, arra gondoltunk, hogy túraösvényként szolgál. Bár sosem láttunk arrafelé semmiféle túrázót, de az részletkérdés.

  Végül el is érkeztünk a Leshez. Eljött az ideje átkutatni a terepet, akárcsak a helyszínelők abból a televíziós műsorból, a... Hogy is hívják? Valami "szíreszáj". Fogalmam sincs, mit jelenthet egyébként. Színre száj, vagy mi a fene? És hogy-hogy mindig azt mondják "szíreszáj", mikor csak annyit írnak ki, hogy "CSI: helyszínelők"? Mindegy. A lényeg, ami a lényeg: nekikezdtünk a terep átfésülésének.